Érintőlegesen már itt a Dotkomon is volt szó róla, hogy a Microsoft láthatóan nem tudott eddig mit kezdeni a táblagépek piacával, és a technológiai szempontból kézenfekvőnek tűnő Windows Phone helyett a „rendes”, asztali Windows következő verzióját teszi tablet-kompatibilissé, amire akár 2012-ig is várhatunk. Hiába nagyon könnyű Steve Ballmert felelőssé tenni, muszáj belátni: a jelenlegi struktúrában egyszerűen nem tehet mást, minthogy a várható sikertelenség tudatában is a mindenható Windowsnak rendeli alá a stratégiát.

A Fortune hosszas cikkben taglalta a minap a Microsoft betlijeinek okát, megszólaltatva több volt és jelenlegi Microsoft-alkalmazottat is, akik egybehangzóan állítják, hogy a Windows megfojt minden olyan innovációt a szervezeten belül, ami bármilyen módon veszélyeztetheti a cég központi termékének hegemóniáját. A Windows-csapat „megnyalja a sütiket” - ahogy ők fogalmaznak -, azaz idejekorán bejelenti igényét bizonyos új funkciók, termékek fejlesztésére, amelyeket így nem karolhat fel más csapat, amelyik nem rendelné alá a Windowsnak ugyanazt a projektet.

Az a következtetés viszont téves, miszerint Steve Ballmer elvakultsága vezetett volna oda, hogy a vállalat a most már minden kétséget kizáróan a számítástechnika új fejezetét jelölő, új paradigmák mentén működő tabletek piacán is a Windowst erőlteti. Ahogy Matt Rosoff is rámutat a Business Insideren, Steve Ballmer valószínűleg a legkevésbé rossz stratégiát választotta, és ha ettől lényegesen eltérő úton próbálta volna elindítani a vállalatot, a részvényesek joggal kérték volna számon rajta, hogy a vállalat aranytojást tojó szent tehenének akar alávágni (ebbe a képbe valahogy még az égig érő paszulyt kellene belekombinálni, hogy tökéletes legyen).

Az innovátor dilemmája*

A Microsoft esete nagyon hasonlít arra a helyzetre, amiben a Nokia vergődik. A Windows és az Office együtt a bevételei 60 százalékát adták 2010-ben, az üzemi eredményt tekintve pedig még markánsabb a két divízió túlsúlya, köszönhetően a kiemelkedő nyereséghányadoknak, amiket a Microsoft ezeken a területeken elért. Bármit, ami ezt a bevételt, illetve nyereséget veszélyezteti, azaz valamilyen módon „kannibalizálja” ezeket a termékeket, joggal tartanák a részvényesek rövidtávú értékrombolásnak, hiába beszélhetnénk egyébként ígéretes innovációkról.

Olvasnivaló a Dotkomon:
A Nokia a saját sikerének köszönheti a kudarcát is

A kék terület javarészben a Windows és az Office bevételeit jelenti

A Windows Phone vagy Windows CE tabletre hangszerelése 15, illetve 5 dollár körüli licenszdíjat jelentene a vállalat számára licenszenként, szemben a Windows 30 dolláros bevételével, és feltehetően egyik stratégiai változat sem hozna összességében akkora bevételt, ami rövid távon megérné lemondani a Windowsról (az alternatívák közé értve a 2009 végén lekukázott, pedig a kiszivárgott részletek alapján kifejezetten ígéretes, saját oprendszerrel szerelt Courier tabletet is).

A vállalat a saját sikeréből fakadóan van kudarcra ítélve, amit részben már maga Ballmer is elismert, hiszen elég valószínűnek tűnik, hogy a Windowst akárhogy tekergetik, nem tud majd versenyképes lenni a kifejezetten táblagépekre fejlesztett oprendszerekkel (pláne nem több éves késéssel). (Update: ebben a kommentben megírtam, hogy miért gondolom így.)

A Windows kvázi-monopol helyzete, a hatalmas bevétel és nyereség arra készteti a vállalatot, hogy minden fejlesztést az aktuális vevői igényeinek rendeljen alá, az innovációs erőforrásait a meglévő termékek tökéletesítésére használja fel, ugyanúgy, ahogy a Nokia sem volt képes az új paradigmának megfelelő készülékeket gyártani. Ezért „nyalhatja meg a sütiket” a Windows fejlesztői gárdája, ezért lehetnek a múltbeli sikereik alapján sérthetetlen és tévedhetetlen középvezetők a cégen belül, és ezért maradt le a „disruptive”, azaz formabontó innovációról az okostelefonok és tabletek terén (előbbi piacon már korrigál, de jókora lemaradásban).

A Windows és az Office üzemi eredménye a teljes üzemi eredmény 98 százaléka, azaz a többi divízió veszteségei és nyereségei nagyjából kiegyenlítik egymást.

Elméleti megoldás lenne, a gyakorlat brutálisan nehéz

Hiába látták akár már többen is a Microsofton belül, hogy a jövőt az új rendezőelvek köré épülő tabletek jelentik, és volt is a kezükben jól működő prototípus, a relatíve alacsony profitmargin és a lényegi bizniszhez képest még mindig relatíve kicsi piacméret miatt a vállalat nem léphetett idejében a tabletpiacra. Megoldást itt is, mint ahogy a Nokia Meegójánál, talán egyfajta szervezeti átalakítás nyújtott volna, bár nem feltétlenül úgy, ahogy a Fortune emlegeti, valószínűleg teljesen felesleges és értékromboló lenne, ha a vállalatot a mostani divíziók alapján öt-hat külön társaságra bontanák.

Ehelyett a tabletfejlesztéseket például kellően elszeparált és védett, erőforrásokkal alaposan ellátott „startup” szervezetbe helyezhették volna, kívül a Windows-divízió sütinyalogatóinak nyelvhatótávolságán. Ezzel talán már közel egy éve a piacon lehetne a Courier, vagy ahhoz hasonló termék a maga Windowsra épülő, de markánsan eltérő operációs rendszerével, és akár garantálhatná a társaság sikerét azokra az időkre is, amikor a tabletek az innovációs ciklusok törvényszerűségeinek megfelelően visszaszorítják a ma ismert PC-ket, véget vetve a Windows uralmának.

Ilyen értelemben tehát mégis hibáztatható a menedzsment, hiszen nem tette meg ezt a lépést, de sokkal kevésbé, mintha csak azt mondanánk, hogy Ballmer egyszerűen benézte, és nagy ostobaságában erőlteti csak a Windowst. Egy évente 67 milliárd dollár bevételt termelő vállalatot egyáltalán nem könnyű letéríteni arról a pályáról, ahol egy-két évtizeden keresztül sikert sikerre halmozott. Mindez persze nem jelenti, hogy a Microsoftot le kellene teljesen írnunk, de óriási bajban lehet, akár már pár éven belül is.

* ezt bizony Clayton Christensentől nyúltam, aki erről a csapdahelyzetről a The Innovator's Dilemma című könyvében értekezik hosszasan.