Érdekes dolog ez az iPhone sztori. A világ sok tekintetben legsikeresebb okostelefonja (sok tekintetben meg nem az, erről most nem nyitunk vitát), geek és nem geek szívek millióit dobogtatja meg még ma is, és még mindig egyértelmű referenciapont, még ha vannak elvileg jobb meg szebb versenytársak is. Aztán kijön egy egész hihető, összerakottnak tűnő képsorozat a következő modellről, és az jut eszedbe, hogy "Ne már, megint ez?"

Szóval semmi újdonság ránézésre, szerintem a fém hátlap sem változtat igazán az élményen, ez érzésre kívülről ugyanaz a készülék, mint az előző meg az azelőtti (én egy "sima" 4-est nyüstölök, borzasztóan szeretem, olyan, mintha az egyik lábam lenne, felborulok nélküle, és még szép is).

Ha mindemellé odateszük, hogy az iOs 6-tal kapcsolatban is ugyanez az alapvető benyomás, azaz egy ötéves operációs rendszer hol kisebb, hol nagyobb ráncfelvarrásokkal, újításokkal fűszerezve, akkor szimpla esztétikai fanyalgás helyett egy sokkal konkrétabb és vállalatgazdaságtani szempontból is érdekes problémához jutunk. Nevezetesen ahhoz, hogy lehet-e forradalmi újítást várni egy durván 300 milliós felhasználói bázist kiszolgáló termékvonaltól.

Ez egyébként a disruptive innovation egyik legfontosabb kérdése is (annak ellenére, hogy egyfajta alapfogalomról van szó, szerintem nincs bevett magyar megfelelője, én leginkább formabontó innovációnak szoktam fordítani). Egy-egy piacon általában azok a szereplők nem tudnak nagyot lépni, akiknek már túl nagy a vásárlóbázisa ahhoz, hogy ne kizárólag az ő igényeikre fókuszálva fejlesszenek, miközben egyébként sikeres, jól menedzselt cégek. Clayton Christensen alapműve, az Innovator's Dilemma pontosan ezt a jelenséget írja le, javarészben a merevlemez-meghajtók evolúcióján keresztül.

Az Apple-t, vagy legalábbis az iPhone-t szerintem az fenyegeti leginkább hosszú távon, hogy nem tudják megtenni, hogy ne a már meglévő felhasználókra és az őket kiszolgáló alkalmazásfejlesztőkre figyeljenek (nehéz eldönteni, hogy melyik csoport a fontosabb ebből a szempontból). Azaz eszerint a logika szerint nem lehet fenekestül felforgatni az ökoszisztémát, nem lehet alapvetően új architektúrájú oprendszert és az erre reagáló, teljesen új formájú készüléket piacra dobni, pláne ha hozzávesszük, hogy az iPadet is rántaná magával a dolog.

Ez persze szándékosan lesarkított okoskodás, nem is biztos, hogy érdemes formabontó innovációról beszélni az okostelefon-piacon csak azért, mert megjelent egy-két tetszetős alternatíva. Arról meg pláne nincs szó, hogy el kellene temetni az iPhone-t vagy az Apple-t, erről már a gyorsjelentés kapcsán is írtam kétszer.

Olvasnivaló a Dotkomon:
Most koppan a plafonon az Apple?
Pofára esett-e az Apple, vagy sem?

A probléma viszont ezzel együtt is nagyon valós, Christensen kutatásai szerint pedig az egyetlen orvosságot az jelenti, ha a szervezeten belül elkülönít a cég egy kis belső "startupot", ami a fő profitérdekektől függetlenül tud fejlődni, és formabontó módon megtámadni akár a cég pillanatnyilag legfontosabb pillérének számító piacot is.

(A többi fotó az állítólag kiszivárgott prototípusról itt érhető el.)